Damelin

Egy beszélgetés, ami nem előre megírt, és nem is egy megszokott interjú.
Nem egyenes vonalban halad, hanem úgy, ahogyan az élet történik.
Egy életút, ahol a tapasztalat megelőzte a tudást,
ahol a kérdések hamarabb születtek meg, mint a válaszok,
és ahol a gyógyítás nem elméletből, hanem megélt folyamatokból formálódott.
Szó esett betegségről és hivatásról, testi és lelki rétegekről,
belső fordulópontokról, és arról, hogyan válhat az, ami velünk történt, idővel erőforrássá.
A beszélgetés több témát érint, ide-oda halad,
mert néha épp ezek a kitérők mutatják meg a lényeget.
A betegből lett terapeuta útja
Bokor Erika története
1 rész rész: A betegből lett terapeuta útja
2 rész: Amikor a tapasztalat tudássá érik
3 rész: Ott vagyok, ahol lennem kell, és azt teszem, amit tennem kell
Hamarosan a csatornán.

6 days ago | [YT] | 5

Damelin

Első pillantásra ez nyereségnek tűnik... Néhány másodperc alatt létrehozol egy szöveget, erőfeszítés nélkül készítesz összefoglalót, tervet, ötletet, struktúrát vagy megoldást. De a kényelem mögött egy mechanizmus rejtőzik, amelyet a pszichológia "kognitív tehermentesítésnek" (cognitive offloading) nevez: amikor egy eszköz folyamatosan átveszi a gondolkodás egy részét, az agy elkezdi delegálni, majd elfelejti, hogyan csinálta azt korábban önállóan. Így nem alakulnak ki új neuronális kapcsolatok.

Már léteznek olyan kutatások, amelyek az AI-eszközök intenzív használatát a kritikai gondolkodás csökkenésével hozzák összefüggésbe, éppen ezen a delegáláson keresztül. Egy 2025-ös tanulmány negatív kapcsolatot talált az AI használata és a kritikai gondolkodási pontszámok között, ahol a "kognitív tehermentesítés" közvetítő szerepet játszik: minél inkább az AI-ra támaszkodnak az emberek a mentális terhelés csökkentésére, annál gyengébbé válik a kritikai gondolkodásuk teljesítménye.

Egy másik, az AI-függőségről szóló 2025-ös tanulmány szintén összefüggést mutat a függőség és az alacsonyabb kritikai gondolkodási szint között, ahol a kognitív fáradtság is szerepet játszik. Más szóval: minél inkább az "asszisztensre" támaszkodsz, annál nehezebb ébernek maradni, ellenőrizni, vitatkozni, önállóan felépíteni a gondolatokat.

A munka világában egy, a Microsoft kutatói által készített 2025-ös jelentés/tanulmány – dolgozók mintáján – egy olyan mintázatra mutat rá, amelyen érdemes elgondolkodnunk: amikor az AI-ba vetett bizalom nő, csökken a kritikai gondolkodás alkalmazásának hajlandósága; A munka inkább "integrálássá és ellenőrzéssé" válik, és kevésbé eredeti érveléssé.

Talán a legfontosabb jelzés azonban az oktatás és az írás területéről érkezik. Egy, az MIT-n végzett (széles körben médiában is bemutatott) tanulmányt elemző anyag alacsonyabb szintű agyi bevonódást ír le azoknál, akik AI segítségével írtak, valamint nehézségeket az emlékezésben és hajlamot a végeredmény egyszerű átvételére. Még nem született végső ítélet arról, hogy "az agy károsodik", de ez egy figyelmeztetés: ha folyamatosan átruházzuk és delegáljuk az önálló gondolkodás erőfeszítését, passzivitásra eddzük magunkat.

És itt jön az a rész, amit egyesek összeesküvés-elméletinek tarthatnak... Ha a társadalom hozzászokik ahhoz, hogy "asszisztált módban" éljen, akkor az emberek könnyebben irányíthatóvá válnak. Nem azért, mert valaki láncokat tesz rájuk, hanem mert saját maguk csökkentik mentális autonómiájukat. Lassan elkezdik előnyben részesíteni a kész választ a jó kérdéssel szemben, összekeverik az érthetőséget az igazsággal, és elhiszik, hogy ami intelligensen hangzik, az helyes is.

Az AI képes megváltoztatni a gondolkodási szokásaidat, hosszú távon pedig a szokások jellemmé válnak, a jellem pedig sorssá. Így az igazi kérdés az, hogy mennyire vagyunk hajlandók kényelmesebbé, függőbbé válni – vagy mennyire akarunk okosabbnak tűnni mások szemében?

2 weeks ago | [YT] | 17

Damelin

Üdvözöllek…
Nem készültem nagy beszéddel. Csak szerettem volna megszólalni, mert úgy érzem, ezt most nem lehet csendben elengedni.
Ez az év sok volt.
Nem feltétlen látványosan, inkább belül. Volt benne fáradás, kérdések, csendek, olyan időszakok, amikor az ember csak ment előre, mert nem tudta, mit mást tehetne. És közben próbálta megérteni, mi miért történik, mit kellene elengedni, mit lenne ideje végre máshogy csinálni.
Én is sok mindent újraértékeltem. Embereket, helyzeteket, saját határaimat. Rájöttem, hogy nem kell mindig erősnek lenni, és nem kell mindenre azonnal válasz. Néha az is elég, ha az ember nem tagadja meg önmagát.
Most egy olyan világban élünk, ahol minden tele van mesterséges intelligenciával, gyors tartalmakkal, tökéletesre csiszolt mondatokkal és arcokkal. De én hiszek abban, hogy még mindig van helye az emberinek. A hibának, a keresésnek, a csendnek. Annak, amikor nem egy algoritmus beszél, hanem egy ember, aki érez, gondolkodik, és néha bizonytalan.
Ez a tér számomra erről szól. Arról, hogy itt lehetünk úgy, ahogy éppen vagyunk, maszk nélkül.
Az új évbe indulok, új tervekkel. Olyanokkal, amelyek mögött tapasztalat van, megélés, és valódi szándék. Nem akarok többet mutatni annál, ami vagyok – csak igazabb lenni benne.
Boldog új évet kívánok mindannyiunknak. Olyat, amelyben több a jelenlét, mint a zaj, több a valódiság, mint a látszat.
Köszönöm, hogy itt vagytok. Hogy figyeltek, hogy jelen vagytok, hogy emberek maradtok egy egyre zajosabb világban.
Induljunk neki ennek az évnek együtt. Nem tökéletesen de őszintén.

1 month ago | [YT] | 19

Damelin

Kívánom neked, hogy ebben az adventben találjon meg a csend. Az a fajta csend, amelyben nem üresség lakik, hanem lassú, meleg fény. Ahol a lélek fellélegezhet, és egyszer csak érzed, hogy valami belül elindul: egy finom, szelíd növekedés, amely nem látványos, de nagyon igaz.

Adja meg neked ez az időszak, hogy észrevedd a saját fényedet – azt a halk, belső ragyogást, amit a hétköznapok zaja néha elnyom. Legyen benned erő feloldódni a várakozásban, és türelem meghallani mindazt, amit eddig túl halkan suttogott az életed.

Kívánom, hogy minden vasárnap, minden új gyertya fellobbanásakor érezd: valami benned is meggyullad. Egy kicsit több remény, egy kicsit több béke, egy kicsit több bizalom abban, hogy ami feléd tart, az jó és hozzád való.

Legyen ez az advent olyan, mint egy lassan megtelt szív: tele megbocsátással, melegséggel, gyógyulással. És amikor majd megérkezik a fény, tudd, hogy benned is helyet talált – ott, ahol a legnagyobb szükséged volt rá.

Szelíd, mély és áldott adventet kívánok neked.

2 months ago | [YT] | 19

Damelin

Ma azon gondolkodtam, a sok-sok belső gondolat közül melyiket osszam meg veletek. Néha azt érzem, mindannyiunk fejében egyszerre túl nagy a zaj, túl sok a bizonytalanság, és valahogy jó ilyenkor megállni egy percre, és ránézni arra, mit is jelent embernek lenni ebben az egész kusza világban. Igy most egyszerűen csak elmesélem nektek, mi motoszkált bennem ma.

Az embernek lenni mindig is egy különös állapot volt. Olyan, mintha két világ között élnénk. Az egyik az anyagi, ahol kell dolgozni, ahol határidők vannak, ahol történnek velünk a dolgok. A másik pedig a belső világ, ahol a gondolataink, érzéseink, felismeréseink formálódnak. És mintha egész életünk arról szólna, hogyan tudunk hidat építeni a kettő közé. A testünk a jelenhez köt minket, de a lelkünk egyszerre él a múlt emlékeiben és a jövő lehetőségeiben. A kettő között egyensúlyozunk – ez maga az emberi lét.

Mindig azt éreztem, hogy az ember valójában nem az anyagban él, és nem is a teljesen szellemi térben, hanem valahol a kettő között. Ez a köztes állapot a mi igazi színterünk. Itt gondolkodunk, itt kérdezünk, itt hibázunk, itt szeretünk, itt bocsátunk meg. Itt születik meg az a különös kettősség, ami fájdalmas is, meg gyönyörű is: egyszerre korlátoz minket a test, és egyszerre hív a lélek valami nagyobbra.

Ha visszanézek az emberiség útjára, mindig voltak olyan pillanatok, amikor valami nagy változás történt – nem kívül, hanem belül. Régen, amikor az első mítoszok megszülettek, az ember először érezte meg, hogy több van a világban, mint amit lát. Később a bölcsek korában megszületett a felelősség gondolata: hogy nem mindegy, hogyan élünk. Aztán jött a tudomány, ami megmutatta, hogy a világ értelmezhető, törvények szerint működik. És ma? Ma ott tartunk, hogy minden tudásunk ellenére sokszor úgy érezzük, elveszítettük a saját középpontunkat. Tudunk mindent, csak néha épp azt nem, kik is vagyunk.

Sokszor hallani, hogy „szétválik az emberiség”, mintha ez valami misztikus jóslat lenne. Én ezt sokkal egyszerűbben látom. A szétválás nem a világvége jele, hanem annak, hogy nagyon élesen kirajzolódik két belső irány. Van, aki befelé fordul, felelősséget vállal, tisztán akar látni, szeretne egyenes és őszinte lenni önmagával és másokkal. És van, aki kifelé fut, még több zajba, még több félelembe, még több rohanásba. Nem azért, mert rossz, hanem mert nem tud mit kezdeni a saját csendjével. Ez a két irány most nagyon láthatóvá válik. De egyik sem „jobb” vagy „rosszabb”. Csak két különböző érettségi állapot.

Én úgy érzem, a valódi emberi lét színtere mindig is belül volt. Nem a világ zajában, nem az eseményekben, hanem abban a csendes helyben, ahol az ember találkozik önmagával. Ahol az ember megkérdezi: miért teszem, amit teszek? Mi a valódi szándékom? Mit szeretnék átadni, mit szeretnék építeni? A lelkiismeret, a figyelem, a jelenlét – ezek azok a helyek, ahol emberré válunk, és ahol el is veszíthetjük ezt, ha nem vigyázunk.

És mit tehetünk, hogy megőrizzük ezt a létet? Szerintem apró, hétköznapi dolgokat. Tisztán látni. Merjünk leülni csendben, anélkül hogy megijednénk a saját gondolatainktól. Jelen lenni a másik emberrel, nem csak hallani, hanem figyelni is. Bátornak lenni, akkor is, ha kényelmetlen. Hálásnak lenni azért, ami van, mert a hála valahogy megtisztítja a szívet. És keresni mindazt, ami szép – egy könyvet, egy beszélgetést, egy mosolyt, egy mozdulatot, egy tájat. A szépség mindig visszavisz a lényeghez.

Hamvas Béla szellemében pedig valahogy ezt érzem: hogy az ember nem akkor esik szét, amikor kívül sok a változás, hanem amikor elszakad a belső mélységtől. És nem akkor talál vissza, amikor válaszokat kap, hanem amikor újra elkezdi figyelni azt a csendes, mély rendet, amely mindig is ott volt benne.

Ezt szerettem volna most elmondani nektek. Talán valaki pont ma pont ezt a mondatot keresi.

2 months ago (edited) | [YT] | 11

Damelin

Ahogy közeledem az 54. évemhez, egyre inkább érzem, hogy az életben történő dolgok már nem csak úgy megtörténnek velem, hanem valahogy értelmet keresnek bennem. Olyan, mintha a világ minden apró rezdülése azt kérdezné tőlem: „Figyelsz? Érted? Tudod, miért jött ez most?” Egyre jobban próbálom meghallani ezt a belső hangot, és próbálok tudatosan jelen lenni abban, ami bennem változik, és abban is, ami körülöttem alakul át.

Azt is egyre gyakrabban érzem, hogy nagy ajándék, hogy eljutottam idáig. Nem mindenki éri meg ezt a kort. Nem mindenki tapasztalja meg, milyen elindulni a második szaturnuszi ciklus felé vezető úton. Ezt én külön áldásnak veszem. Nem azért, mert könnyű lenne, hanem épp azért, mert nehezebb, mélyebb, őszintébb felismeréseket hoz, mint amire valaha számítottam.

Azt szokták mondani, hogy a szaturnuszi ciklusok nem kímélnek senkit. Mindenkit szembesítenek azzal, ami hamis, ami elavult, ami már nem szolgálja az életét. De azt is látom, hogy nem mindenki érzi meg ezt a folyamatot egyformán. Vannak, akik egyszerűen csak sodródnak, mások menekülnek, vannak, akik nem is sejtik, hogy életük legfontosabb belső átalakulása zajlik éppen. És vannak olyanok is, akik, mint én, próbálnak figyelni. Próbálnak érteni. Próbálnak jelen lenni.

Sokszor elgondolkodom azon, mitől függ az, hogy valaki egyáltalán észreveszi-e, hogy egy ilyen korszakon megy keresztül. Hogy átéli-e tudatosan a tanítást, vagy csak túléli a nehézségeket. Azt hiszem, erre nincs egyetlen igaz válasz. Talán attól függ, mennyire vagyunk készek szembenézni önmagunkkal. Attól is függ, mennyi csendet engedünk az életünkbe. Mennyire vagyunk hajlandók letenni azokat a dolgokat, amelyek már nem a mi történetünkhöz tartoznak, de még mindig cipeljük őket, mert megszoktuk a súlyukat. Azt is látom, hogy sokan úgy élnek végig egy szaturnuszi időszakot, hogy fel sem ismerik: éppen saját életük legnagyobb ajtaja nyílt meg előttük.

Én már nem akarok úgy élni, hogy észrevétlenül menjek végig a saját változásaimon. Nem akarom elszalasztani az üzeneteket, amiket az élet hoz. És nem akarom többé elnyomni azt a finom jelzést, amikor valami bennem változni akar. Talán ez az egyik előnye annak, ha az ember eljut a felnőtt élet második feléhez: megérik benne a vágy arra, hogy mélyebben lásson. Hogy ne kapkodjon. Hogy ne fusson el a saját igazsága elől.

A szaturnuszi ciklus számomra nem valami félelmetes dolog. Inkább egyfajta belső rendrakás. Egy olyan korszak, amikor tisztázódik az, ami fontos, és lehullik az, ami már csak zaj. Egyre tisztábban látom, hogyan működnek a kapcsolataim. Ki az, aki valóban jelen van mellettem, ki az, aki csak addig volt fontos, amíg megfeleltem az ő elvárásainak. Látom azt is, mennyit változtam én magam: mennyivel türelmesebb vagyok, mennyivel kevesebbet akarok bizonyítani, mennyivel inkább vágyom egyszerű, igaz, nyugodt kapcsolódásokra.

A harmincas éveimben még sok mindent akartam. Bizonyítani, építeni, megfelelni, előre menni. A negyvenes éveimben már kezdtem megérteni, hogy ami igazán számít, az nem az, amit mások gondolnak rólam, hanem az, amit én érzek akkor, amikor reggel belenézek a tükörbe. Most, ötven felett pedig úgy érzem, hogy a lényeg egyre tisztábban kirajzolódik: minden, ami számít, belül történik. A béke bennem kezdődik. A szeretet is. Az erő is. A világ pedig valahogy mindig követi ezt a belső állapotot.

Sokat gondolkodom azon is, hogy mit hoz majd a következő évek útja. Tudom, hogy lassan a második nagy ciklus kapuja felé tartok. És tudom, hogy ez az időszak már nem a nagy külső történések ideje lesz, sokkal inkább a belső bölcsességé. És furcsa módon nem félek tőle. Inkább kíváncsi vagyok. Érdekel, hogy mivé akar még formálni az élet. Érdekel, milyen mélységeket fog még megmutatni, és milyen belső erőt hív elő, amit még talán én magam sem ismerek.

Azt is érzem, hogy most már nem mehetek vissza oda, ahol voltam. Nem illenek rám a régi szerepek. Nem működnek a régi válaszok. A lelkem más ritmust keres, más értékeket, másfajta kapcsolódásokat. És talán ez az egyik legszebb része annak, amikor az ember közelít a második szaturnuszi ciklushoz: hogy már nem fél változni, mert érzi, hogy minden változás valójában közelebb viszi önmagához.

Nem tudom, ki hogyan éli meg ezt az utat. Nem tudom, ki mennyit vesz észre abból, ami benne zajlik. De azt tudom, hogy én már nem akarok elmenni a saját történetem mellett. Nem akarok úgy élni, hogy közben nem figyelek magamra. Ezért döntöttem el, hogy figyelek minden apró jelre, minden érzésre, minden megmozdulásra bennem. Mert minden egy-egy üzenet. Mindennek oka van. És most már látom, mennyire fontos, hogy ezeket ne söpörjem félre.

Talán ettől lesz más a második szaturnuszi ciklus: nem azért, mert könnyű, hanem mert végre van bennünk annyi érettség, hogy meglássuk a tanítását. És talán attól válik ajándékká, hogy már nem elvesz tőlünk, hanem visszaadja azt, ami igazán mi vagyunk.

2 months ago | [YT] | 18

Damelin

Aszt vettem észre, hogy az emberi kapcsolatok valójában sokkal kevésbé „szerepekről” szólnak, mint inkább ritmusokról. Arról, hogy kihez milyen ütemben tudunk kapcsolódni. Van, akivel az első pillanatban egy hullámhosszra kerülünk, aztán idővel mégis eltávolodunk, mert más tempóban haladunk tovább. És van olyan is, akivel évekig alig váltunk pár szót, mégis, amikor újra találkozunk, ugyanott folytatódik minden, mintha csak tegnap váltunk volna el.

Rájöttem, hogy a kapcsolatok sokszor nem azért maradnak meg, mert „kell valamit adniuk”, hanem mert a jelenlétük összehangolódik a mi belső világunkkal. Nem tanítanak feltétlenül nagy leckéket, nem változtatják meg az életünket — egyszerűen csak jó ott lenni velük, és ezt valahogy nem kell magyarázni. Másokkal meg lehet, hogy nincs semmi konkrét baj, mégis érezzük, hogy valahogy szétesik a ritmus, és elengedjük egymást anélkül, hogy harag lenne benne.

Egyre jobban hiszem, hogy nem a szerep az, ami meghatározza, ki mennyire fontos számunkra, hanem az, hogy a kapcsolatunk mennyire igazodik ahhoz, akik éppen vagyunk. És ez tud változni, finomodni, távolodni, majd újra közeledni — anélkül, hogy bárki hibázna.

3 months ago (edited) | [YT] | 10

Damelin

Az ember mindig többre vágyik: többet tudni, többet látni, többet érteni. A kíváncsiság hajt minket előre, de ugyanakkor mindig ott van a határ: a világ túl nagy, a kérdések túl mélyek. Minél többet tudunk, annál inkább érezzük, mennyi mindent nem tudunk. És talán ez az egyetlen igazi bizonyosság: a tudás végtelen, az emberi megértés véges.

Ez a felismerés lehet félelmetes, de ugyanakkor felszabadító is. Mert ráébreszt arra, hogy a legfontosabb nem az, hogy mindent megtudjunk, hanem hogy merjünk kérdezni. Hogy ne féljünk szembenézni a bizonytalansággal, a kételyekkel, a rejtélyekkel. Mert a kíváncsiság nem a válaszokról szól, hanem az útról, amelyen járunk, miközben a kérdéseinkre keressük a választ.

Talán a legnagyobb bölcsesség abban rejlik, hogy elfogadjuk: minden válasz új kérdést szül, és minden felfedezés új határokat mutat. Az emberi tudás határa nem végpont, hanem kezdőpont egy végtelen úthoz, amelyet csak azok mernek megtenni, akik képesek élvezni a felfedezés örömét, és nem riadnak vissza a saját tudatlanságuktól.

3 months ago (edited) | [YT] | 11

Damelin

Egy nap, amikor nem kell sietni.

Ma lassabban lélegzem. Ma nem rohannék sehova.
Ma engedem, hogy az emlékek megérkezzenek, és megöleljenek.

Mindenkinek van valaki, aki már nincs velünk –
mégis ott van minden pillanatban.

Ma nekik is köszönöm, hogy vagyok, aki lettem.

🕯️ Kinek gyújtasz ma gyertyát?

#halottaknapja #emlékezés #lélek #csend #szeretet #gyertya #azéletélésélniakar

3 months ago | [YT] | 9

Damelin

Joseph Desiree Court festménye, 19. század. Francia festő (1797-1867)

Ezen a festményen egy férfi látható, aki kétségbeesetten próbálja megmenteni az apját, és teljesen figyelmen kívül hagyja feleségét és fiát, akik a legközelebb állnak hozzá. A fiának van a legkisebb súlya, ezáltal egy szempillantás alatt ki tudná kapni.
Milyen üzenetet akart átadni a művész ezen a vásznon keresztül?

AZ APA: A múlt
ANYA: Élet
A FIÚ: A jövő.

Az ember, aki makacsul ragaszkodik a MÚLTHOZ, észre sem veszi az ÉLETÉT és nem gondol a JÖVŐJÉRE.

3 months ago | [YT] | 21